"Bementünk egy hatalmas üvegházba. A levegő meleg és párás volt odabent, ellentétben a kinti hűvös reggeli levegővel. Szok a felénk tornyosuló trópusi lombozatra mutatott.

 Gyerekkorodban ez mind úgy jelent volna meg előtted, mintha először találkoznál velük, de ma már kategóriákat és neveket adsz mindennek. Ez jó, ez rossz, ez asztal, az szék, ez autó, ház, virág, kutya, macska, csirke, férfi, nő, naplemente, óceán csillag. Meguntad a dolgokat, mert nem mások számodra, csak nevek. Az elme száraz fogalmai elhomályosították a látásodat.

Szókratész söprő mozdulattal meglendítette a kezét, befogva vele a magasan a fejünk felett levő pálmákat, amelyek majdnem a kupola plexiborítású mennyezetéig nyúltak. - Most már mindent a dol­gukra vonatkozó asszociációk fátylán keresztül látsz, amely a közvetlen, egyszerű tudatosságra vetül. Mindezt „már láttad egyszer"; olyan ez, mintha huszadjára látnád ugyanazt a filmet. Csak a dolgok emlékét látod, ezért unatkozol. Az unalom pedig az élet tudatának alapvető hiánya; az unalom az elmé­be zárt tudat. Először el kell veszítened a z elmédet, hogy eljuthass az érzékeidhez."

 Dan Millman, A békés harcos útja.